1956. október 23. hőseire emlékeztünk. 2017 október 23-án hétfőn este Tolcsván a Mikrotérségi Integrált Szolgáltató Központban. Köszönöm a diákoknak és a Tolcsvai Dalkörnek a felkészülést és a színvonalas előadást, a megjelent közönségnek pedig azt, hogy részt vettek a megemlékezésen!"

2017. október 23.

Ahogy lesz, úgy lesz. A mindenki által ismert dalt Magyarországon 1956-ban tette felejthetetlenné Hollós Ilona. Óriási sláger lett. Aztán az októberi események után egy ideig tilos volt a rádióban lejátszani, vagy nyilvánosan előadni. Mert az egyetemi ifjúság egyáltalán nem akarta, hogy bárhogy legyen. Tudták, hogy a dal szerint a jövőt nem sejtheti senki. De azt is tudták, hogy ha marad a szovjet megszállás, akkor sajnos nagyon is lehet sejteni a jövőt. Akkor a megálmodott szerelmek, a várva várt gyermekek, a megérdemelt munkahelyek semmivé válnak. Mert nem érdemes olyan világban szerelmesnek lenni, ahol másnap hazugságok útján elhurcolnak valakit. Mert nem érdemes olyan világban gyermeket vállalni, ahol a szeretetünkön kívül nem sokat adhatunk, és ahol az ő sorsa talán még a miénknél is bizonytalanabb lesz. Mert nem érdemes olyan világban dolgozni, ahol a munkánk gyümölcsét más aratja le.

Amikor 1956 októberében a budapesti diákok békés tüntetésre indultak az egyetemekről, nem sejthették, hogy a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseményét indítják el. A korábbi évek ÁVH-s kegyetlenkedéseit, a koncepciós pereket, az osztályidegenné nyilvánításokat, az éjszakai elhurcolásokat és az egyre sűrűbbé váló kivégzéseket megelégelve október 23-ára tüntetést szerveztek. Békés tüntetést.

A többit már tudjuk. Tudjuk, hogy a Bem-szobornál felolvasták a 16 pontot, Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, az ekkor már ötvenezres tömegből valaki kivágta a zászló közepéről a szovjet mintájú címert. Tudjuk, hogy a Dózsa György úton tüntetők a Himnusz éneklése közben ledöntötték a 10 méter magas és 6 tonna súlyú Sztálin-szobrot. Tudjuk, hogy a Rádió épületéhez vonuló tömeget az ÁVH emberei fogadták, és az események sora estére fegyveres felkeléssé változtatta a békés tüntetést, halálos áldozatokkal, sérültekkel, tüntetőkké lett ÁVH-sokkal, eltűnt fiúkkal, lányokkal, fegyvert ragadó gondolkodókkal.

A tényeket tudjuk, de nem tudjuk, mit éreztek akik lelkesen indultak a tüntetésnek reggel, és csalódottan, talán rettegve várták a holnapot este. Nem tudjuk, mit éreztek az anyák, akik nem kaptak hírt egyetemista gyermekeikről, akikhez nagy reményeket fűztek, hogy talán neki majd jobb lesz. Nem tudjuk, mit éreztek a kicsi gyerekek, akik látták, hogy valami nem stimmel, de nem értették, hogy miért tördeli a kezét anya, miért ideges apa, miért van csend, és miért kapják fel a fejüket minden zajra, ajtónyitásra.

Nekünk ma nem feladatunk következtetéseket levonni az akkori eseményekből, nem feladatunk megítélni, hogy ki tett jót vagy rosszat, nem feladatunk az sem, hogy párhuzamot vonjunk az akkori eseményekkel bármilyen módon. Az viszont szent kötelességünk, hogy amíg tehetjük, emlékezünk rájuk, elmondjuk az akkor történteket, a bátor, sokszor vakmerő tetteket. Újra és újra elmeséljük, mit is akartak, elmondjuk amit kaptak, elmondjuk ami következett.

Mert a jövőt nem sejtheti senki. A múltat látjuk, halljuk, érezzük. De a jövő azon múlik, milyen hangos, milyen tiszta bennünk a múlt. És ha mi nem lépünk át a múltunk hősein, akkor tudjuk, hogy nem lesz bárhogy a jövő. Akkor úgy lehet, ahogy mi szeretnénk.