Aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik – tartja a mondás. Nem akartunk kockáztatni, ezért úgy döntöttünk, főzőversenyre invitáljuk Tolcsva lakosait. Ha otthon nem sütne libát, a versenyre készített ételek közül egy-egy falat libahús mindenkinek jutott.

November 11-én, Márton napján szombaton 6 csapat mérte össze főző tudását, az Önkormányzat csapata pedig versenyen kívül készült krumpli gulyással vendégelte meg mindazokat, akik ellátogattak a Borászati Kultúra Háza udvarára. A csapatok számára a húst, a krumplit és a tüzelőt az Önkormányzat biztosította. Bármilyen sok csapat volt, mégsem főzte senki ugyanazt. Ötletes, ínycsiklandó és látványos ételek készültek. Az óvodások és az iskolások műsorral szórakoztatták a várakozó közönséget, majd saját kezükkel elkészíthették a lámpást, vagy a papír ludat. Cukorka eső után ugrálóvárazhattak is. A kicsiket a konyhán főzött meleg tea, a nagyokat a borászatok által felajánlott forralt-, új-, vagy óbor melegítette fel. 15:30-kor a zsűri elkezdte az értékelést. Madák Lajosné, Baráth Zoltán és Pogácsás László kóstolták és rangsorolták az ételeket. Első helyen a Zenészek csapata végzett, ők libapaprikást tálaltak a zsűri elé kapros nokedlival. Az ítészek döntése alapján pedig a többi csapat mind második lett. A díj az üres bogrács, az elismerő szavak és az oklevél mellett egy vándorserleg, amelyet remélhetőleg jövőre másik csapat visz majd el. A díjak átadása után meggyújtottuk a Márton-napi tüzet, hogy egy kicsit még visszahozzunk a nyár fényéből és melegéből.

Liba jutott mindenkinek, újbort csak az nem ivott, aki nem akart. Ez a rendezvény is bizonyította, hogy ha sok önzetlen és jóindulatú ember összefog, fantasztikus hangulattal, ínycsiklandó ételekkel, és emlékezetes pillanatokkal zárhatjuk a Márton-napot 2017-ben.

Csapatok:

• Zenészek csapata: libapaprikás kapros nokedlival
• Bormúzeum csapata: Lecsós libacomb
• Óvoda csapata: sült libacomb lepcsánkával és párolt lilakáposztával
• Mikro-levendula Klub: Libaleves töltelékkel
• Tolcsva Konyha csapata: Sült libacomb tárcsás krumplival
• Varga Illés csapata: Köröm és Csülök savanyú káposztás kukoricagombóccal

Képek a rendezvényről:

Királyi borok, főúri kastélyok, lebilincselő táj, ezreket vonzó borfesztivál, hagyomány, kultúra és felejthetetlen vendégszeretet. Tolcsva értékeit tekinthetik meg az alábbi magazinműsorból.

ATV Videó: http://www.atv.hu/videok/video-20171106-ujdonsagok-tolcsvan-2017-11-06

1956. október 23. hőseire emlékeztünk. 2017 október 23-án hétfőn este Tolcsván a Mikrotérségi Integrált Szolgáltató Központban. Köszönöm a diákoknak és a Tolcsvai Dalkörnek a felkészülést és a színvonalas előadást, a megjelent közönségnek pedig azt, hogy részt vettek a megemlékezésen!"

2017. október 23.

Ahogy lesz, úgy lesz. A mindenki által ismert dalt Magyarországon 1956-ban tette felejthetetlenné Hollós Ilona. Óriási sláger lett. Aztán az októberi események után egy ideig tilos volt a rádióban lejátszani, vagy nyilvánosan előadni. Mert az egyetemi ifjúság egyáltalán nem akarta, hogy bárhogy legyen. Tudták, hogy a dal szerint a jövőt nem sejtheti senki. De azt is tudták, hogy ha marad a szovjet megszállás, akkor sajnos nagyon is lehet sejteni a jövőt. Akkor a megálmodott szerelmek, a várva várt gyermekek, a megérdemelt munkahelyek semmivé válnak. Mert nem érdemes olyan világban szerelmesnek lenni, ahol másnap hazugságok útján elhurcolnak valakit. Mert nem érdemes olyan világban gyermeket vállalni, ahol a szeretetünkön kívül nem sokat adhatunk, és ahol az ő sorsa talán még a miénknél is bizonytalanabb lesz. Mert nem érdemes olyan világban dolgozni, ahol a munkánk gyümölcsét más aratja le.

Amikor 1956 októberében a budapesti diákok békés tüntetésre indultak az egyetemekről, nem sejthették, hogy a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseményét indítják el. A korábbi évek ÁVH-s kegyetlenkedéseit, a koncepciós pereket, az osztályidegenné nyilvánításokat, az éjszakai elhurcolásokat és az egyre sűrűbbé váló kivégzéseket megelégelve október 23-ára tüntetést szerveztek. Békés tüntetést.

A többit már tudjuk. Tudjuk, hogy a Bem-szobornál felolvasták a 16 pontot, Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, az ekkor már ötvenezres tömegből valaki kivágta a zászló közepéről a szovjet mintájú címert. Tudjuk, hogy a Dózsa György úton tüntetők a Himnusz éneklése közben ledöntötték a 10 méter magas és 6 tonna súlyú Sztálin-szobrot. Tudjuk, hogy a Rádió épületéhez vonuló tömeget az ÁVH emberei fogadták, és az események sora estére fegyveres felkeléssé változtatta a békés tüntetést, halálos áldozatokkal, sérültekkel, tüntetőkké lett ÁVH-sokkal, eltűnt fiúkkal, lányokkal, fegyvert ragadó gondolkodókkal.

A tényeket tudjuk, de nem tudjuk, mit éreztek akik lelkesen indultak a tüntetésnek reggel, és csalódottan, talán rettegve várták a holnapot este. Nem tudjuk, mit éreztek az anyák, akik nem kaptak hírt egyetemista gyermekeikről, akikhez nagy reményeket fűztek, hogy talán neki majd jobb lesz. Nem tudjuk, mit éreztek a kicsi gyerekek, akik látták, hogy valami nem stimmel, de nem értették, hogy miért tördeli a kezét anya, miért ideges apa, miért van csend, és miért kapják fel a fejüket minden zajra, ajtónyitásra.

Nekünk ma nem feladatunk következtetéseket levonni az akkori eseményekből, nem feladatunk megítélni, hogy ki tett jót vagy rosszat, nem feladatunk az sem, hogy párhuzamot vonjunk az akkori eseményekkel bármilyen módon. Az viszont szent kötelességünk, hogy amíg tehetjük, emlékezünk rájuk, elmondjuk az akkor történteket, a bátor, sokszor vakmerő tetteket. Újra és újra elmeséljük, mit is akartak, elmondjuk amit kaptak, elmondjuk ami következett.

Mert a jövőt nem sejtheti senki. A múltat látjuk, halljuk, érezzük. De a jövő azon múlik, milyen hangos, milyen tiszta bennünk a múlt. És ha mi nem lépünk át a múltunk hősein, akkor tudjuk, hogy nem lesz bárhogy a jövő. Akkor úgy lehet, ahogy mi szeretnénk.